17

Amelyben Aramist keresik, de csak Bazinra bukkannak

Athos Blaisois szeme láttára lovagolt Párizs felé, és távozása óta alig telt el két óra, amikor egy lovag jelent meg tarka szőrű paripán. Megállt a vasrács előtt, és hangos “Hahó!” kiáltással hívta a lovászokat, akik még csoportba verődve a kertészekkel együtt állták körül Blaisois-t. Blaisois volt a cselédség pletykáinak hordozója. A “Hahó”-ra, amelyet Blaisois mester nyilván ismert, visszafordította fejét és felkiáltott.

- D’Artagnan úr!... Hé, ti, gyorsan nyissátok a kaput.

Egy egész raj, valami nyolc szolga futott a vaskapuhoz, amely oly gyorsan kinyílt, mintha pehely lett volna. És valamennyien hajlongtak D’Artagnan előtt, mert tudták, gazdájuknak milyen szívesen látott vendége. Ha az ember tisztában akar lenni a gazdával, nézze meg az inasok szemét.

- Végre - szólt nyájas mosollyal D’Artagnan, s felállt a kengyelben, hogy a földre pattanjon -, hol van kedves barátom, a gróf?

- Hej, uram, nincs szerencséje - szól Blaisois -, és még szerencsétlenebbnek fogja magát érezni a gróf úr, ha megtudja, hogy uraságod itt járt. A gróf úrnak két órával ezelőtt hirtelen útra kellett kelnie.

D’Artagnan egy csöppet sem búsult ezen.

- Jól van - szólt -, látom, hogy változatlanul gyönyörű franciasággal beszélsz. Majd nyelvtant és szép beszédet fogok tanulni tőled, amíg gazdád hazajön.

- Az biz lehetetlen, uram - felelte Blaisois, - mert akkor nagyon soká kellene ám várnia.

- Hát ma már nem jön vissza?

- Nem jön vissza se holnap, se holnapután. A gróf úr hosszabb útra ment.

- Hosszabb útra! - szólt D’Artagnan. - Ugyan mit nem mondasz!

- A tiszta igazat mondom. A gróf úr méltóztatott rám bízni a házat, és a maga tekintélyes és szelíd modorában hozzátette... és csakis nekem mondta: “Ha kérdik, hol vagyok, mondd, hogy Párizsba utaztam.”

- No csakhogy! - kiáltott fel D’Artagnan. - Hát Párizsba ment? Csak ezt akartam tudni. Mindjárt ezzel kellett volna kezdened, fickó... tehát két órával jár előttem?

- Úgy van, uram.

- Nemsokára utolérhetem. Egyedül ment?

- Nem, uram.

- Hát ki van vele?

- Egy nemesember, akit nem ismerek, egy aggastyán és Grimaud.

- Hát ezekkel nem haladhat olyan gyorsan, mint én... Tehát utánuk megyek...

- Meghallgatna-e uraságod egy pillanatra? - szólt Blaisois, könnyedén nekitámaszkodva a ló oldalának.

- Meghallgatlak, ha nem szavalsz hosszan, vagy ha röviden beszélsz.

- Hát, uram, ez a Párizs szerintem bizony ámítás csupán.

- Ejha! - szólt D’Artagnan komolyan. - Ámítás?

- Uram, a gróf úr nem Párizsba utazott, a nyakamat teszem rá.

- És miért gondolod, hogy nem Párizsba ment?

- Megmondom, miért: Grimaud mindig tudja, hova megy a gazdánk, és megígérte nekem, hogy a legelső alkalommal, ha Párizsba megy, egy kis pénzt visz magával, amit a feleségem­nek küldök.

- Ó, hát neked feleséged van?

- Csak volt; erről a vidékről való, de a gróf úr azt mondta, túlságosan sokat fecseg, hát én elküldtem Párizsba. Ez bizony néha rosszul esik, de van bizony úgy is, hogy jól jön.

- Megértem, de folytasd, miért nem hiszed el, hogy a gróf Párizsba ment?

- Azért, mert akkor Grimaud nem tartotta volna meg a szavát, szószegést követett volna el, ami lehetetlenség.

- Ami lehetetlenség - szólt D’Artagnan szórakozottan, mert meg volt győződve, hogy Blaisois igazat mond.

- Hát köszönöm neked a felvilágosítást, derék Blaisois.

Blaisois köszönetképp meghajolt.

- Nézd csak - szólt D’Artagnan -, engem nem a kíváncsiság hajt... Hanem mindenáron beszélnem kell a gazdáddal... Nem árulhatnád el egy szóval?... hiszen olyan szépen beszélsz... elég, ha egy szótagot mondasz, és én már kitalálom, hogy mi dolga van a gazdádnak.

- Szavamra, semmit se tudok, uram... Fogalmam sincs róla, hova ment a gazdám... A hallgatódzás nem kenyerem, és különben is ebben a házban meg van tiltva.

- Hát, kedves barátom - szólt D’Artagnan -, nekem ez ugyan rosszul kezdődik. De nem baj, azt csak tudod talán, hogy mikor fog hazatérni a gróf?

- Éppoly kevéssé, mint azt, hogy hova ment.

- Ugyan, Blaisois, gondolkodj egy kicsit!

- Uram, csak nem kételkedik őszinteségemben? Az bizony nagyon fájna nekem.

- Az ördög vigye el a finom, cifra nyelvedet! - dörmögte D’Artagnan. - Többet érne egy paraszt, abból csak úgy dőlne a szó... Isten veled!

- Alázatos tiszteletem!

“Ebadta fickója - zsémbelt D’Artagnan. - Elviselhetetlen egy alak!”

D’Artagnan még egyszer jól megnézte a házat, megfordította lovát, és útnak eredt, mint aki egyáltalán nem dühös és nincs zavarban.

Amikor a fal végéhez ért és senki sem láthatta többé, eltűnődött:

- Nézzük csak! - és nagyot lélegzett. - Lehetséges, hogy Athos otthon volt? Nem. Az a sok széltoló, aki ott lopta a napot az udvaron, serényebbnek mutatkozott volna, ha rajtok pihen a gazda szeme. Athos elutazott volna?... Megfoghatatlan! A kutyafáját, de fene titokzatos... És különben sem ő az, aki nekem kell. Nekem most egy ravasz és türelmes emberre van szükségem. Az én emberem, tudomásom szerint, Melunben él, egy paplakban. Negyvenöt mérföldnyire innen! Az annyi mint ötödfél napi út! Hát csak rajta, úgyis szép az idő, és én szabad vagyok. Nyeljük a mérföldeket.

És Párizs irányába továbbügetett. A negyedik nap, ahogy kívánta, Melunbe érkezett.

D’Artagnannak az volt a szokása, hogy soha senkitől se kérdezte az utat, sem egyéb felvilágosítást nem kért. Megbízott éber ösztönében, amely sohasem tévedett, harmincéves tapasztalatában, és abban a tudományában, hogy olvasni tudott nemcsak az emberek, hanem a házak homlokáról is.

Melunben csakhamar megtalálta a paplakot egy piros téglás és fehér házat, vadszőlővel be­futtatva, amely felkapaszkodott a ház csatornáján, a házfedél ormán pedig kőből faragott kereszt ékeskedett. A ház földszinti terméből olyan zaj, vagy inkább zsibongás hallatszott, mint mikor madárfiókák csipognak, ha a fészekből kikeltek. Az egyik gyermekhang tisztán hallhatóan az ábécé betűit mondogatta. Egy másik, vastag és mégis dallamos hang, csendre intette a fecsegő gyerekeket, és kijavította az olvasó nebuló hibáit.

D’Artagnan megismerte ezt a hangot, és minthogy a földszinti terem ablaka nyitva volt, lova hátáról lehajolt a szőlőfürtök alá és bekiáltott:

- Bazin, kedves Bazinom, adjon isten jó napot!

Egy köpcös, kövér, lapos arcú, szürke hajú ember, akinek rövidre nyírt haja koszorúként övezte borotvált pilisét, amelyet ócska fekete bársonysipka takart, hirtelen fölemelkedett helyéről, amikor meghallotta D’Artagnant. Nem is fölemelkedett, helyesen azt kellene mondanunk: felpattant. Bazin valóban felpattant, magával rántva kis székét, amit a gyerekek felszedtek, nagyobb zsivajgás közepette, mint amekkorát a görögök csaphattak abban a csatában, amelyben vissza akarták szerezni a trójaiaktól Patroklosz holttestét. Bazin nemcsak hogy felpattant, hanem ráadásul kiejtette kezéből az ábécéskönyvet és a pálcáját is.

- Csak nem D’Artagnan úr?!

- De bizony én. Hol van Aramis, azaz d’Herblay lovag... azazhogy megint csak tévedek... hol van a fővikárius úr?

- Ó, uram - szólt Bazin méltósággal -, hát monsignore az egyházmegyéjében van.

- Tessék? - meredt rá D’Artagnan.

Bazin megismételte, amit mondott.

- Mi az ördög! Hát Aramisnak már egyházmegyéje is van?

- Van, uram... miért ne lenne?

- Talán már püspök is?

- De hát hol él uraságod - szólt Bazin elég tiszteletlenül -, hogy még ezt sem tudja?

- Kedves Bazin mester, mi szegény pogányok, kardos ördögök, mi jól tudjuk, hogy ki lett ezredes, ki lett táborszernagy, ki lett Franciaország marsallja; de hogy valaki püspök, érsek vagy pápa lett-e... vigyen el az ördög, ha előbb megtudjuk, mintsem az egész világot körülfutotta a hír.

- Pszt! pszt! - szólt Bazin, szemrehányóan tekintve D’Artagnanra -, ne rontsa el a gyerekeket, akikbe én nemes erkölcsi elveket nevelek.

A gyerekek csakugyan körülrajongták D’Artagnant, megcsodálták lovát, hatalmas kardját, sarkantyúját és harcias külsejét. Különösen erős hangja tetszett nekik, annyira, hogy amikor káromkodott, az egész osztály felkiáltott: “Vigyen el az ördög!” Volt is nagy kacagás, viho­gás, lárma, amin pompásan mulatott a testőr, de amitől az öreg tanítómester elvesztette a fejét.

- Ej! - szólt -, hallgattok el azonnal, taknyosok!... Lám, csak meg kellett érkeznie, D’Artagnan úr, és oda minden erkölcsi tanításom... Amint beteszi a lábát, felforgatja a rendet, mint mindig! Valóságos bábeli hangzavar!... Ó, jó Istenem, megőrültek!

És a kitűnő Bazin nyakleveseket osztogatott jobbra-balra, ami csak növelte a gyerekek kiáltozását.

- Legalább ezúttal nem csábíthat el innen senkit - morogta.

- Azt hiszed? - kérdezte D’Artagnan olyan mosolygással, amelynek láttára Bazinnak a háta borsódzott.

- Hol van a gazdád egyházmegyéje?

- Monsignor René most vannes-i püspök.

- Ki nevezte ki?

- A szomszédunk, a főintendáns úr.

- Micsoda? Fouquet?37

- Úgy van.

- Aramis tehát jóban van vele?

- Őméltósága minden vasárnap a főintendáns úrnál prédikál, Vaux-ban, utána pedig együtt mennek vadászni.

- Ne mondd!

- Őméltósága gyakran együtt írja az erkölcsi prédikációkat... izé... a szentbeszédeket a főintendáns úrral.

- Ejha, csak nem beszél versben a püspök úr?

- Uram, az Isten szerelmére kérem, ne tréfálkozzék a szent dolgokon.

- Mondd csak, Bazin, Aramis tehát Vannes-ban van?

- Vannes-ban, Bretagne-ban.

- Ravasz fickó vagy te, Bazin, nem mondasz igazat.

- De hiszen láthatja, hogy a paplak minden szobája üres.

- Csakugyan - szólt D’Artagnan, amint jobban megnézte a házat, amely néptelennek látszott.

- De hát monsignore bizonyára megírta, hogy kinevezték püspökké.

- Mikor nevezték ki?

- Egy hónapja.

- Ó, ami késik, nem múlik. Aramisnak eddig még nem lehetett rám szüksége, de mondd csak, Bazin, miért nem mentél te is a pap gazdáddal?

- Nem tehettem, mert nagy az elfoglaltságom.

- Az ábécé tanítása?

- És a gyóntatás.

- Mi a csuda, gyóntatsz is? Csak nem lett belőled pap?

- Olyan, mintha pap volnék. Hiszen annyira hivatottnak érzem magam rá.

- És a papi rend?

- Hát - felelte Bazin könnyedén -, most, hogy monsignore püspök lett, engem is nemsokára felvesznek a papi rendbe, vagy legalábbis diszpenzációt kapok.

És vígan dörzsölte a kezét.

- Még a jégeső se veri el ezeket az embereket! - dörmögött magában D’Artagnan, és hozzátette: - Adj vacsorát, Bazin!

- Nagyon szívesen!

- Húslevest, csirkét, meg egy üveg bort.

- Szombat van ma, böjti nap, uram.

- Sebaj, fel vagyok mentve alóla - felelte D’Artagnan. Bazin gyanakodva nézett rá.

- Ugyan, ugyan, te képmutató, mondd csak, minek nézel engem? - szólt a testőr. - Ha te, az egyszerű szolga felmentést remélhetsz akármilyen bűnre, akkor én, a püspök gazdád barátja, ne kaphatnék tán felmentést a böjt alól? Ej, légy jó fiú, Bazin, vagy becsületemre mondom, bepanaszollak a királynál, és tudom Istenem, hogy sohasem gyóntatsz többé! Én vagyok az erősebb, mert a püspökök kinevezése a királytól függ.

Bazin kétszínűen mosolygott.

- A mi hátunk mögött pedig ott van a főintendáns úr - felelte.

- Te, hát te kutyába se veszed a királyt?

Bazin nem felelt, de elég ékesen beszélt a mosolygása.

- A vacsorámat! - parancsolta D’Artagnan. - Már hétre jár az idő.

Bazin hátrafordult, és a legidősebb nebulónak megparancsolta, hogy szóljon a szakácsnénak a vacsora miatt. Ezalatt D’Artagnan a paplakot nézegette.

- No - mondta -, elég szerényen lakik itt a püspök úr őméltósága.

- Vaux-ban azonban gyönyörű kastélyunk van, uram - jegyezte meg Bazin.

- Amely talán szebb, mint a Louvre? - kérdezte gúnyosan D’Artagnan.

- Szebb - felelte Bazin a lehető legnagyobb hidegvérrel.

- Ejha! - mondta D’Artagnan.

D’Artagnan tovább fűzte volna még a beszélgetést és vitatta volna a Louvre elsőbbségét, de észrevette, hogy lova még mindig ott van az egyik kapu vasrácsához kötve.

- Az ördögbe is - szólt -, miért nem törődsz a lovammal? Ilyen paripa nincs a te püspök gazdád egész istállójában.

Bazin sanda pillantást vetett a lóra, és így felelt:

- A főintendáns úr négy lovat adott az istállójából, és a négy ló közül egy is legalább annyit ér, mint ebből a paripából négy.

D’Artagnannak arcába szökött a vére. Viszketett a tenyere, és Bazin fején azt a helyet kereste, ahová lecsaphatna öklével. De hirtelen haragja egyszerre elmúlt. Meggondolta magát, és csak ennyit mondott:

- Milliom ördög! Be jól tettem, hogy otthagytam a király szolgálatát. Mondd csak, derék Bazin, hány testőre van a főintendáns úrnak?

- Annyi a pénze, hogy a király valamennyi testőrét megvehetné rajta - felelte Bazin, és becsukva könyvét, nagy pálcasuhogtatás közepette elbocsátotta az iskolás gyerekek hadát.

- Milliom ördög - ismételgette egyre D’Artagnan.

És mivel jelentették, hogy tálalva van, a szakácsné után ment az ebédlőbe, ahol már várt rá a vacsora.

D’Artagnan asztalhoz ült, és derekasan nekilátott a csirkepecsenyének.

- Most már bánom - mondta D’Artagnan, miközben beleharapott szép fogaival a szárnyasba, amelyet szemmel láthatólag elfelejtettek meghizlalni -, most már bánom, hogy nem mentem szolgálatba ehhez a nagy úrhoz. Hatalmas úr lehet, úgy látszik, az a főintendáns. Az az igaz­ság, hogy mi az udvarban nem tudunk semmiről semmit, mert a nap sugarai miatt nem láthat­juk a nagy csillagokat, amelyek szintén napok, éppen csak kissé távolabb vannak földünktől.

D’Artagnannak nagy gyönyörűsége telt benne, és ez volt a módszere is, hogy szóba ereszkedett az emberekkel olyan dolgokról, amelyek érdekelték, így hát próbálta meggyúrni tőle telhetőleg Bazin mestert is, de ez kárba veszett fáradság volt: Bazin egyre csak a főkincs­tárnok virágos és fárasztó dicséretét zengte, vigyázott a szájára, és semmi titkot sem árult el; csupa jelentéktelen dolgot mondott, úgyhogy végül D’Artagnan, mihelyt vacsoráját befejezte, mogorván a szállása felől érdeklődött. Bazin bevezette őt egy eléggé szerény szobába, ahol egy eléggé kényelmetlen ágyat adott neki. D’Artagnan azonban nem kényeskedett. Azt mondták neki, hogy Aramis magával vitte magánlakosztálya kulcsait, és minthogy D’Artagnan rendes embernek ismerte Aramist, akinek azonban mindig volt valami titkolni­valója a lakásán, nem is csodálkozott ezen. Bár az ágy aránylag kemény volt, D’Artagnan az ággyal éppúgy megbirkózott, mint a sovány csirkével, és minthogy éppoly kitűnően tudott aludni, mint amily jó étvágya volt, éppoly kevés idő kellett neki ahhoz, hogy elaludjék, mint amennyi idő alatt leszopogatta a csirkepecsenye utolsó csontját is.

Amióta D’Artagnan senki szolgálatában nem állt, föltette magában, hogy éppoly mélyen fog aludni, mint amily könnyű álma volt eddig, de hiába tette föl magában, és hiába törekedett, hogy fogadalmát vallásos pontossággal betartsa, éjféltájban nagy lármára ébredt, amit hintók és lóháton ülő lakájok okoztak. Szobájának falát hirtelen fényes világítás öntötte el; D’Artagnan amúgy ingben kiugrott ágyából és az ablakhoz szaladt.

“Csak nem a király van itt a kíséretével - gondolta, és kidörzsölte szeméből az álmot -, mert olyan fényes és nagyszámú kíséret van a ház előtt, amely csak királyi személyt illet meg.”

- Éljen a főintendáns úr! - kiáltotta torkaszakadtából egy hang az egyik földszinti ablakból. D’Artagnan ráismert a hangra: Bazin volt az, aki egyik kezében zsebkendőt lobogtatott, a másikban meg hatalmas gyertyatartót szorongatott.

Most D’Artagnan azt látta, hogy a legszebb hintóból egy nagyon díszes emberi alak hajol ki, ugyanakkor - és ugyanabból a hintóból - nagy kacagás csendült, amit bizonyára Bazin fura megjelenése váltott ki, és a jókedv végigcsapott a tovarobogó kocsisoron.

“Észre kellett volna vennem, hogy nem a király jött meg - gondolta magában D’Artagnan. - Ha a király lett volna, nem nevetnek ilyen jóízűen.” - Hé, Bazin! - kiáltotta át szomszédjának, aki mélyen kihajolt az ablakból, hogy minél tovább követhesse szemével a hintót. - Hallod-e, mi volt ez?

- Fouquet úr ment erre - mondta Bazin oktatóan.

- És ez a sok ember?

- Ez Fouquet úr udvara volt.

- Hűha! - mondta D’Artagnan. - Mit szólna ehhez Mazarin, ha hallaná?

És visszafeküdt ágyába, miközben azon tűnődött, miért van az, hogy Aramist mindig az ország leghatalmasabb embere támogatja.

- Több szerencséje van-e neki, vagy én vagyok ostobább, mint ő?... Eh!

D’Artagnan, amióta bölcs ember lett, minden gondolatát és minden mondatát ezzel az “Eh!” szóval fejezte be. Azelőtt azt mondta: “Az ántiját!”, ami úgy hangzott, mint sarkantyúpengés, de most megöregedett, és nagy bölcsen ezt mondta: “Eh!”, és ezzel a szócskával fékezte meg minden szenvedélyét.